A HÍD

HÓESÉS – Az újjászületés után

 A kedves kis étterem ajtajában állt és a konyharuhába törölgette a kezét. Egy perccel azelőtt még a bagett tésztáját gyúrta be, amikor a fiatal pincérnő- akit most vett fel a téli szezonra- bekiabált, hogy esik a hó. Valamennyiükre átragadt a gyermeki öröm, amikor az év első hóesésében még a szépséget és a játékosságot tudták látni. Az összes pincér, szakács és mosogatólány az ablakokra tapadva nézte a szállingózó hópelyheket, a férfiak tréfálkoztak, a nők kuncogtak, aztán amikor visszafordultak a tennivalóikhoz, mindenkinek bujkált a szája sarkában egy kis félmosoly.
A hó egészen olyan, mint egy párkapcsolat: izgatottan várjuk, amíg még nincs itt. Amikor megérkezik, gyönyörű, aztán ha nem vigyázunk,hamar csúszós, fagyott latyakká válik.
A hóra itt a hegyekben könnyű volt vigyázni. Az utakról gyorsan letolták a hókotrók, de a tájat háboríthatatlanul beboríthatta.
A hegy oldalában, a szerpentinút mellé épített kis fogadó szinte elbújt a hólepte fenyőfák között. A nagy puha pelyhek azonnal rátapadtak az ágakra, a bokrok bogyóira és még a fűszálakra is egyenként.
Csak állt ott, morzsolgatta ujjai között a kockás pamutkendőt és egy arcába hulló barna hajtincset, ami kiszabadult a tarkóján összefogott lófarokból, visszakanyarított a füle mögé. Kijjebb lépett a hóesésbe és hunyorogva felnézett. Látta, ahogy a hópelyhek lassan esnek lefelé, néha be kellett csuknia a szemét és akkor érezte, ahogy megülnek a szempilláin és a hideg érintés az arcát simogatja, majd szinte azonnal vízcseppé változik, elolvadva a bőrén. Fehér séf ruháján láthatatlanul gyűlt a hó. Legszívesebben ott maradt volna még sokáig, egészen addig, amíg helyes kis hóember nem lesz belőle, annyira vágyott arra a nyugalomra, amit csak a hótakaró tud megadni.

– Ebéd után kiszökik!, határozta el. Járnia kell egy órácskát a fák között, éreznie kell a frissen esett hó illatát és hallania, ahogy ropog a lába alatt.
A csendet szerette leginkább. Minden évben ebből a hófödte csendből töltekezett fel, amikor mozdulatlan a természet, mert még a növények sem mernek rezdülni, nehogy elszakadjon a férc a jégvarázsos ruhakölteményen, amit a tél rájuk próbált.
Eldöntötte. Ebéd után elmegy, igen, addigra elcsendesedik a ház, a szakácsai be tudják fejezni az ebéd utómunkálatait, jó kis csapatot kovácsolt belőlük az évek során, remekül egymás keze alá dolgoznak és a hangulat is jó volt a konyhán. Talán a hegyi levegő tette, talán a természet közelsége, de egészen más volt az atmoszférája ennek a kis fogadónak, mint a belvárosi éttermének, amit jó néhány éve adott el, hogy ide költözhessen.

Ott lent, nos, ott lent mindig sáros latyak lett a vége. A hóesésnek is, meg a párkapcsolatoknak is.
Tudta, hogy gyógyulni jött a hegyekbe, amihez csak ideális helyszín volt az étterem, bár szüksége volt a kreatív alkotás örömére, amit a szakácsművészet megadott számára, de legjobban az erdőre néző konyhaablakokat szerette, amiket azonnal a falba vágatott, ahogy az övé lett az épület. Nem volt hajlandó soha többé bezárt szuterénben dolgozni. Levegőt akart venni. Mélyet, éltetőt, gyógyítót.
Odalent a városban már sokat köhögött. A szomorúságtól… jutott eszébe mindig legjobb barátnőjének megjegyzése, aki valamilyen tanfolyamon tanulta, milyen módon jelzi a test, ha a belé szorult lélek szenved. Tényleg szomorú volt. Sokat veszített már. Szüleit, a méhében hordott kis magzatot, aztán férjet is. Meg barátot, aki persze sosem volt az igazán, csak úgy hitte, mert a városban sokszor látszik másnak az, ami van és könnyebb a szmogos illúzió délibábja után futni kifulladásig.
Itt fent nincs szmog és nincs már illúzió sem. Egy apró kis szitakötő medált hordott a nyakában, hogy mindig emlékeztesse magát erre. Nem, a valóság sokkal szebb, sokkal tisztább és a valóságban valójában nincs szomorúság, sem veszteség, sem probléma. A probléma megoldása az, hogy rájössz: valójában nem létezik probléma – mondta ezt is a bölcs barátnő, aki sokat olvasott és odaadóan pátyolgatta búbánatos éveiben.
Két év. Két év a gyász, két év a teljes belső átalakulás, a változás, két év egy új élet felépítése. Ennyit adott magának akkor. Két évet. Abban a városi életben meghalt már, élőhalottként lézengett. Az újjászületése itt történt meg a néma tanúként feszítő szálegyenes fenyők között. Közöttük ő is úgy érezte, végre ki tudja húzni magát, neki is tartást adott az erdő.
Rendben lement az ebédeltetés, pedig a fogadó padlásterében berendezett kis panziószobák tele voltak vendégekkel a hosszú hétvégére, így minden asztalnál ültek délben. Amikor a vendégek már csak jóllakottan élvezték a sarokba állított kandalló tüzének melegét és az aszaltszilvás forraltbort, akkor még egy utolsó pillantást vetett a konyhára és eltűnt átöltözni. A hátsó kijáraton lépett ki a hóesésbe, a fáskamra mellett, hótaposóban, bojtos sapkában és orráig felhúzott sálban.
Bevette magát az erdőbe, a jól ismert, őzek és emberek által kitaposott ösvényen haladt, közben folyton ügyelnie kellett, hogy elhajoljon a hólepte fenyőágak elől, nehogy a nyakába zúduljon a hideg fehérség. Ment és ment, nem tudott betelni a csipkedíszekkel a bokrokon, a fehér csodával a természet templomában. Letért az ösvényről is, annyira magával ragadta a szabadság és a szépség, hogy mindenről elfeledkezett. Aztán, amikor már elég messzire jutott, csak megállt, levette a sapkáját és becsukta a szemét, hogy jóllakjon a csenddel. Mélyen beszívta a tél fehér illatát. Megszűnt az idő.
Végigfutottak benne a képek. Múltjának filmkockái. A tehetetlensége, a magára hagyottsága, ahogy pergett ki minden az ujjai közül, ami addig fontos volt és amihez annyira ragaszkodott.

-Most is ragaszkodom, most is birtokolok, most is várat építek, ami majd összedől?, tette fel magának a kérdést. Hogyan is legyen tovább?
Amikor újra körülnézett, észrevett egy mókust az egyik fán. A kedves kis jószág fürgén ugrándozott az ágakon.
-Mit keresel te itt? – szólította meg. – Nem kellene neked a meleg fészekben aludnod? Hideg van idekint a magadfajtának.
-A magafajta jobban bírja? – szólalt meg egy mély hang a háta mögött.
Összerezzent. Váratlanul érte az emberi szó, ami elől elfutott. Nem számított rá, ennyire mélyen az erdőben.
-Ideig óráig – felelte csak úgy gépiesen miközben hátrafordult.
Olajzöld ruhában, fejszével a kezében állt ott valaki. Jó nagy darab volt, mint egy medve, de a téli öltözet nem sokat engedett láttatni belőle.
„Milyen szürreális” gondolta magába a baltát nézve a férfi kezében. „Vajon mit akar azzal?”, de meglepetten vette észre magán, hogy nem fél, nem fél még a haláltól sem. Már nem. Olyan sokáig közel volt hozzá.
-Hamarosan sötétedik. Honnan jött? – kérdezte most a baltás és közelebb lépett.
-Tényleg – nézett ő körbe meglepetten. Mindenről elfeledkezett és ez picit azért megijesztette, mert ha magáért nem is, azért másokért aggódott és nem szerette cserbenhagyni azokat, akik felé felelősséggel tartozott. Hamarosan el kell kezdeni a vacsorát és ő nincs sehol. Már biztosan keresik.
Önkéntelenül körbenézett és rájött, hogy tényleg valahol sehol van, jól eltévedt.
-Nem tudom – válaszolta tanácstalanul. – A fogadóból. Ott várnak – tette hozzá gyorsan.
A medve bólintott. – Jól van, visszakísérem. Majd megfordult és elindult visszafelé. Ő meg utána. Sokáig mentek és a férfi zseblámpát vette elő, hogy jobban lássanak, mert már szürkült a fák között. Ő meg csak követte, mint egy kiskutya és akárhová vezethették volna. Csak nézte a férfi hátát és valahogy különös érzés lett úrrá rajta. Vezetik. Őt. Fénnyel vezetik a sötétségben. Kéretlenül, hívatlanul jött ez az ember és kivezeti a sötétségből, amibe évekkel ezelőtt zárta magát. A mókus! A mókus már jelezte előre. Új utak nyílnak – ezt mutatta a kis állat jelenléte.
Aztán egyszercsak meglátták a fogadó fényeit, a nagy erdőre néző ablakon át belátott a konyhába. A fehér ruhás konyhaművészek sürögtek-forogtak benne.
-No, itt vagyunk. Aztán legközelebb vigyázzon magára! – búcsúzott a férfi.
-Várjon, hova megy ebben a sötétben? – kapott ő észbe hirtelen, hogy visszatért a valóságba. – Jöjjön be egy csésze forralt borra – hívta. Kezdett kíváncsi lenni, kit küldtek érte az égi segítők.
-Nem lehet, még dolgom van – válaszolta amaz és a baltával az erdő felé intett.
-Jó, de holnap? Holnap is jár erre? Akkor betérhetne… Megköszönném… – próbálkozott.

– Ha még itt lesz, lehet, hogy erre járok – válaszolt amaz kitérően.
– Persze, azt hiszi, csak egy vendég vagyok. Egy városi, aki eljött egyet friss levegőt szívni, aztán vasárnap délután visszamegy, hogy a hétfő reggelt már az irodában kezdje -gondolta magában, de nem szólt semmit. Nem akarta helyreigazítani, úgysem látják többé egymást – vélte akkor.
Elköszönt és bement. A hátsó ajtón persze, de ezt a férfi már nem látta. Átöltözött és beállt a konyhába, mintha mi sem történt volna.
Lement rendben a téli síszezon és rügyeztek már a fák, amikor egy terepjáró hajtott be a parkolóba. Éppen az asztalokon cserélték át a díszeket valami tavaszira és a kulcsvirágok édes illata töltötte be az éttermet. Négy férfi érkezett mélyzöld ruhában és leültek az egyik ablak melletti asztalhoz.
Ő ment ki hozzájuk felvenni a rendelést, mert a pincéreket a kamra nagytakarításával bízta meg és amúgy is kevés volt most a vendég.
A hangjáról ismerte meg. Arról a mély, dörmögő medvehangjáról.
– Egy ajándék kávé. A forraltbornak már nincs szezonja, bár azt ígértem hálából – tette le eléje a csészét, amikor az ebéd végeztével elvette előlük az üres tányérokat. A férfi meglepetten felnézett és pár pillanatig értetlenséget tükrözött a tekintete.
– Ó, hát maga itt dolgozik! – jött meg a felismerés. – Köszönöm, igazán nem kell hálásnak lennie, semmiség volt. – rázta meg nagy szakállas fejét, de azért végre elmosolyodott.
A következő héten minden nap eljöttek ebédelni. Kiderült, hogy erdészek és a területet akarják védetté nyilváníttatni, ehhez végeznek felméréseket. Egy kilátó is épül hamarosan. Nagyjából ott, ahol összetalálkoztak azon a téli délutánon. A fogadótól indulhatna egy tanösvény is. A munkásoknak és nekem kellene szállás, ki a főnök a fogadóban? – tette fel neki a kérdést a szakállas. Elmosolyodott, levette a kötényt és egy széket húzott az asztalhoz, hogy leüljön a tárgyaláshoz.

Hamarosan minden megváltozott. Voltak ugyan még a városból pár napra kimenekülő turisták, de a fogadó egyre többször adott otthont természetvédelmi konferenciáknak és erdész találkozóknak, túravezető tanfolyamoknak és az Erdő kincsei néven vadon termő növények elkészítéséről szóló kurzusoknak. Igazi szellemi központtá vált.

Eltelt két év és újra eleredt az első hó. Ő pedig kint állt a fáskamra mellett, hogy gyönyörködjön benne.

-Megnézzük közelebbről? – hallotta a mély hangot a háta mögött és érezte, ahogy egy kabátot terítenek a vállára, aztán át is ölelik.
Az őzek nyomán indultak el, hogy megtalálják a csend békéjét, ami most már nemcsak kívül, de belül is jelen volt az életükben.

.